2.évad.10.rész, Epilógus, Búcsú

Köszönöm szépen mindenkinek!

Jó olvasást!

(zene)
Csak még utoljára

Nem ismerem saját magam. Egy idegenné váltam, és ezen már nem tudok változtatni. Annyi minden történt mostanában velem, hogy még nem volt időm feldolgozni. Összezavarodtam, és nem látok más kiutat. Tudom, hogy itt van a családom, és szeretnek, de velük már rengeteget éltem, anyámmal pedig csak négy évet. Eldöntöttem, hogy már semmi nem állíthat meg. Néha az egyszerűbb döntés a rossz, de ez engem nem érdekel. Csak szeretném megölelni anyát úgy, hogy ne tűnjön el utána. Szeretnék mindig vele lenni, mert erre vágyom. Erre van szükségem.

-Ne tedd ezt - vízhangzott a szoba.
-Ennek így kell lennie - nyeltem le az első tablettát.

Az elsőt követte még ötven másik. A látásom kezdett elhomályosulni, szédültem. Nehezen pislogtam, végtagjaim elpuhultak. Azt hiszem, láttam őt, miközben a földre zuhantam, de nem vagyok benne biztos. A fejem egyre jobban fájt, szinte már nem is tudtam magamról. A túlvilág vár rám.

*külső szemlélő*

Az ember azt hinné, hogy amikor rátalál egy emberre, aki éppen megöli magát, akkor sikítania kell, és zokogva rohangálni össze-vissza. Hát nem. Betty egy szomorú arckifejezéssel és gyors ajtózárással tisztázta önmagában a dolgokat, majd megpillantotta szőke hajú barátnőjét a holttest mellet. Alex mosolyogva motyogott valami magában, majd felállt, s lassan odasétálva Betty elé széttárta karjait. Ölelésre várt.

-Nem érezhetlek - barna szemei csillogtak az elfolytott könnyektől.

-Csak hinned kell - hangja halk volt, tett még egy lépést barátnője felé.

-Én hiszek! Éveken keresztül hittem - borult a nyakába.

-Sosem hittél eléggé - erősen a lány köré fonta karjait, aki hitetlenül felszisszent.

-Annyira hiányzol - lépett hátrébb de a kék szempárt nem engedte el pillantásával.

-Itt vagyok. Mindig itt vagyok. Látlak, mosolygok, amikor elbambulsz, elkomorodom, amikor miattam sírsz.

-Annyiszor beszéltünk, mégis üresnek éreztem magam. Annyiszor szükségem lett volna rád. Mindenkinek - könnyeit szabadon engedte, hangja remegett.

Hosszú percekig némán ültek, és egymás arcát fürkészték. Amikor annyi idő után valaki visszatér, és újra láthatja a másik felét. Amikor rengetegszer érintette, de sosem érezte a másikat, most mégis elveszett a másik ölelésében. Amikor csak nézik egymást és megértik a másik mondandóját szavak nélkül is.

-Annyira sajnálom - sóhajtott fel meglebegtetve szőke tincseit.
-Mit?
-Mindent, még régről. Tudod, itt sok ideje van az embernek gondolkodni, és én ezt meg is tettem. Annyiszor elrontottam. Hatodikban, amikor hónapokig nem beszéltünk, de aztán mégis kibékültünk. Aztán nyolcadikban, amikor minden olyan rossz volt. Mégis megoldottuk. Sikerült. Aztán kilencedikben, amikor megint én tettem tönkre mindent, és annyira menthetetlen volt minden. Tudom, hogy már rég volt, de megtörtént, és én nagyon sajnálom, és gyűlölöm magam miatta. Kilencedikben minden annyira más lett és én ezt nem tudtam kezelni. Lehetetlennek tűnt, hiszen te annyira jól megvoltál. És nekem csak egy valakim volt. Neked viszont rengeteg mindenki. Csalódtam saját magamban, és mindent elkövettem, hogy jobb emberré válhassak, de túl sok volt. Nem sikerült, és minden tönkrement. De megpróbáltuk. És majdnem kudarcot vallottunk. Annyi időbe, és türelembe került a részedről. És még is sikerült. De én azóta félig üresnek érzem magam, és ez nem változott, pedig lassan már húsz éve. Azok voltak a legrosszabb idők, és ha vissza tudnék menni az időben, megtenném! Megváltoztatnék mindent - hadarta el, miközben könnyei patakként folytak le arcán.

A csillogó szemű lány barátnője mondandóján elkomorodott, arca kicsit elfehéredett. Könnyeket hullajtott, de mindeközben próbált úrrá lenni a testén. Néhány perc múlva lenyugodott, s szólásra nyitotta a száját.

-Rég volt, nagyon rég. Azóta túl sok dolog történt velünk ahhoz, hogy ezen agyaljunk. Azóta meghaltál! Feladtad az életed a lányodért, aki most feladta érted. Mindenki meg fog halni körülöttem, akit szeretek? A gyermekeim felnőttek, a férjem negyvenes éveit éli. Fiatalok még. Te is fiatal voltál. Nagyon fiatal! És Jessica is. Túl hamar mentetek el. Élveznetek kellett volna az életet! Fel tudod te azt fogni, hogy mennyire összetörtem? Hogy mennyire tönkrement minden? Hogy milyen érzés volt látni, ahogy meghalsz? Ahogyan a családod összetörik? Látni az elfehéredett, élettelen arcodat? Ahogyan lecsukják a koporsódat, majd a mélybe eresztik? Látni, amint földet dobálnak rád? Látni, amint örökre itthagysz? Nem, nem tudod! - hangos zokogásban tört ki, már nem tudott és nem is akart uralkodni önmagán.
-Sajnálom - hajtotta le fejét.
-Csak.. Csak ölelj meg és felejtsünk el mindent - suttogta a szavakat.

Alex mosolyogva lépett közelebb barátnőjéhez, majd szorosan karjaiba fonta. Hosszú, nagyon hosszú percekig álltak így, majd jobbnak látták, ha leülnek.

-Tudod, a túlvilágon sem volt egyszerű, főleg mivel egyedül voltam. Nem volt másom, csak a látás. Láttalak titeket, itt voltam, de hiába. Te voltál az egyetlen, akivel nagyon ritkán beszéltem, sekni más. A sötétség és az egyedüllét volt. Jessica pedig tudta azt, hogy mire vállalkozik. És sajnos megtette. Ez volt az ő végzete, és ez ellen nem lehetett tenni.
-Tudom, de nehéz elfogadni - arcát kezeibe temette
-Én mindig veled leszek. Csak hinned kell - hangja halkabb lett, suttogássá vált.
-Még találkozunk, ezt biztosra mondhatom - emelte fel fejét, de mikor körbenézett csak az ürességet látta.

Epilógus

-Apa, apa! - szaladt a csöppség édesapjához.

A férfi nevetve a magasba emelte kisfiát, majd az ölében tartva megcsikizte őt. A középkorú nő mosolyogva figyelte őket a nappali ajtajából, majd tett néhány lépést feléjük. Szájoncsókolta a férfit, aki fél karjával átölelte őt. Boldog családot alkottak. Amikor férfi körbenézett a szobában, tekintete elszürkült, mosolya kétszeresére nőtt.

-Anastazia, felmennél Jamie -vel az emeletre? Kérlek.

A nő nem szólt semmit, mosolyogva ölébe vette kisfiát, majd felment vele a szobájukba, hiszen tudta, hogy férjének most fontos teendői vannak. 

-Boldog vagy - mosolygott a szőke hajú, idősebb nő.

-Igen, azt hiszem. De soha nem leszek olyan boldog, mint melletetek - pillantotta meg az immár felnőtt lányát, elhunyt felesége mellett.

-Mi mindig itt vagyunk, apa. Ezt soha ne feledd.

-Tudom, hogy itt vagytok, de más. Nagyon más. És így egyszerre három nő is van az életemben, akiket mindennél jobba szeretek. 

-Zayn, hidd el, ennek így kellett lennie - lépett hozzá közelebb régi nagy szerelme.

Mindhárman elmosolyodtak, majd egymásra néztek. Bár tekintetük boldog volt, szívükben mégis ott volt az a keserű fájdalom. A gyász.

BÚCSÚ

Először is szeretném elmondani, hogy a blog MA egy éves, ami nekem hihetetlennek tűnik. Nagyon gyorsan elrepült az idő, és láss csodát, elértünk a végére!

Az első évad végén már egyszer köszönetet nyílvánítottam nektek, hiszen nem terveztem második évadot. Hálás vagyok nektek, hogy kitartottatok mellettem, és tovább olvastátok a történetet. Hálás vagyok minden megjegyzésért, mert ennél nagyobb örömet nem tudtatok volna nekem szerezni. Hálás vagyok, amiért a legrosszabb napjaimon is megmosolyogtattak a szavaitok, és hálás vagyok azért, mert még anno, akkor, amikor, mindenki máskor, ezt nem tudhatom pontosan de elkezdtétek olvasni ezt a történetet. Néhányan biztosan már rég elfelejtették, de rengetegen maradtatok velem. Hálás vagyok a három számjegyű rendszeres olvasóimnak, mert ennél nincs nagyobb büszkeség.

Őszintén mondom, nehéz megválnom ettől a történettől, hiszen ez az egyetlen, amit elkezdtem és be is fejeztem, egyedül. Az idő során megnyílt körülbelül négy másik blogom, de mindet bezártam, mert nem voltam képes a folytatásra. E mellet viszont kitartottam. Hogy miért? Mert ez nem egy egyszerű fanfikció! Számomra nem. Nekem ez a történet egy barátságról szól, ami tényleg örökké tart. Egy erős, elpusztíthatatlan barátságról. Legtöbbetek mást látott ebben a történetben, de én nem. És nekem ezért különleges.

Nem igazán tudom, hogy mit írhatnék még.. Egyszerűen csak köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta ezt a történetet és kitartott a végéig! 

Imád titeket, az író: Éva Malik.

P.s.: Megnyílt két új blogom, de mindkettőt társíróval írom. Elhatároztam magam, így ezeket be fogjuk fejezni! 

Violence - Zayn Malik fanfikció - Itt megtalálod!

Dare to believe - Liam Payne fanfikció - Itt megtalálod!

Goodbye Give me love!

http://www.youtube.com/watch?v=SMz7BdqsFhU

A videóban van egy helyesírási hiba, amiért elnézést kérek!

2.évad 9.rész - Ezeregy emlék

Meghoztam az utolsó előtti részt.

Örülnék a véleményeteknek.

Jó olvasást!

~É.M.

(zene)

Harry csöndben elvonult, én pedig apám dolgozószobálya felé vettem az irányt. Megpróbáltam összeszedni magam, bár nem igazán sikerült. Hogy is gondolhattam azt, hogy mindent tudok apámról? Egy gyerek sem tudhat mindent. Persze én csökönyös és akaratos vagyok, mindig kérdeztem őket, de sosem ilyesmiről! Lehetséges, hogy azért ment szét a banda, mert én megszülettem? Valószínű. De most nem is ez a legnagyobb problémám. Látnom kell a filmet. Látnom kell, hogy milyenek voltak Ők. Milyen volt apa. Biztosan imádta azt az életet. Ahogyan a rajongók körülvették, szerették. 

-Jessica? - nézett rám aggódó szempárral apu.

-Tudom - préseltem ki magamból egy szót.

-Mit? - értetlenkedett.

-Hogy mi történt. Hogy milyen életed volt. 

Nem szólt semmit. Kitágult pupilláival meredt rám, mozdulatlanul. Könnyes szemekkel mentem oda és megálltam előtte. Néhány másodpercig csak bámultuk egymást, majd szorosan megöleltem. Abban a pillanatban nem akartam beszélni. Nem volt szükségem arra, hogy tudjam miért, hogyan és mikor. Ez az ölelés magába foglalt minden eltemetett érzelmet. Szeretetet, fájdalmat, együttérzést, gyászt, boldogságot, örömöt, mindent. Könnyeim szaporábban hullottak, testem is egyre gyengébb lett. Azt hittem, hogy összeesem, amikor.. Amikor megláttam őt. Apám válla fölött pislogtam rá hatalmasakat, míg ő mosolyogva figyelt minket. Odalépett, és megölelt mind a kettőnket. A tudat, hogy nem éreztem anyám ölelését, pedig ott volt szinte felemésztett néhány másodperc alatt. Ordítottam, zokogtam. Kiabáltam neki, miközben apa szorosan ölelt és egy pillanatra sem engedett el. Mire újra tisztán láttam, mivel könnyeim lassan felszáradtak, már nem volt sehol. Keresetem a tekintetemmel, de nem láttam. Ismét eltűnt.

-Jessica, minden rendben? - fürkészte arcomat.
-Nem, apa! Semmi nincs rendben. Nem érted? Itt van, de nem érezhetem. Látom, de már nem beszél hozzám. Egyetlen egy dolog volt az életemben, ami biztos volt számomra, és azt is elvette tőlem. Elvette azt a nyomorult naplót, aztán hetekig nem láttam. Most itt volt. Ott állt, de nem szólt semmit. Mosolyogva mellénk lépett és megölelt minket, de egyikünk sem érezte. Te még csak nem is láttad! Soha nem éreztem magam üresebbnek, mint most. Semmim sincs. Hogy vagy képes megkérdezni, hogy minden rendben van-e? Hogy? - zokogva zuhantam le a kanapéra.

Néhány másodpercig csak nagyokat pislogva figyelt, majd homlokát ráncolva leült mellém.

-Nem értelek.
-Mit nem lehet ezen érteni? Annyira egyszerű! Talán hihetetlen, talán szerinted valótlan, de higgy nekem: igaz!
-Nem, nem lehet igaz. Biztosan képzelődsz - próbált hitegetni.
-Te tényleg nem érted? - ordítottam az arcába, majd felpattantam, s kirohantam a szobából.

Hogy lehet ilyen? Miért nem fogja fel? Miért nem érti meg? Minden tönkrement, ő pedig őrültnek gondol. Igaz, hogy valótlannak tűnik, mégis valós. Olyan komplikált, de mégis egyszerű. Csak hinni kell benne, és minden könnyebb. Legalábbis, azt hiszem. Talán. Vagy még sem? Ahh!

Fölmentem az emeletre és végigdőltem az ágyamon. Erre van szükségem. A pihenésre. Bedugtam a fülesem és ellazultam Nirvana dallamai között. Az álom világa hamar a hatalmába kerített, s mintha minden gondom elfeledtetett volna.

-Anya, anya! - szaladt a középkorú nő felé a csöppnyi gyermek. Barna tincsei szinte lobogtak, mosolya majd' körbeérte teljes fejét. A nő boldogan emelte magasba a kislányt, és nevetve nyomott két hatalmas puszit kipirult arcára. A kicsi hatalmas csillogó szemekkel csodálta édesanyját, aki immáron fölé magaslott, s kézen ragadva bevezette őt a nappaliba. A Karácsonyfa a plafonig ért, csillogó-villogó díszek fedték minden egyes ágát. Tetején egy csillag ragyogott, közepében egy családi fotóval. A fények négy féle színben váltakoztak, miközben egy lágy dallam alakította ki a teljes karácsonyi hangulatot. 
-A Télapó! Itt volt a Télapó! - lelkendezett a kék szemű apróság, majd rávetette magát az ajándékokra. Plüss állatoktól elkezdve Barbie babáig volt ott minden. Lila póni, kék pingvin, zenélő doboz, balerina, Hamupipőke megörökített mása, és egy kis pléd. Rózsaszínű volt, s gyapjúból lett szőve. Puha volt, akár a pihe, mégis meleg, mint a bunda. A kislány fogsorát megmutatva kezdte el simogatni az apró plédecskét, majd nevetve ugrándozott egészen a szülei védelmező öleléséig. Édesapja emelte magasba, miközben a kandalló elé sétáltak, majd leültek elé. Halkan énekelt gyermekének, hangja megnyugtató volt a csöppség számára. Olyannyira, hogy lassan álomba szenderült. 
Ébredése ugyanott történt, a kandalló ellőt. Ám már nem volt kicsi, sőt, gyermeknek sem mondható. Egy fiatal nő állt a fenyőfa mellet, ami puszta és elszáradt volt. Törött díszek lógtak le róla, és elszakadt fénysor volt rátekerve, amin az égős össze voltam zúzva. A szoba sötét és hideg volt, mondhatni rémisztő. Egy idősebb női sikoly hallatszott az emelet felől, majd síri csönd. A rideg helységben megmerevedett lány kezében, egy apró, rózsaszín rongydarab volt, helyenként szakadt. Nem mozdult, nem pislogott, nem lélegzett. Csak állt. Ott állt, mintha kővé dermedt volna. És ez így is történt. A szíve egy kőszikla lett, amit soha senki nem képes lerombolni. Így lett az önfeledten vidám és boldog gyermekből egy megsebzett, kőszívű harcos.

-Nem! - ordítottam fel, s szembesültem a ténnyel, miszerint ez az egész csak egy álom volt. Egy valós álom. Hisz ez megtörtént. A Karácsony, még három éves koromban. Emlékszem tisztán, hisz az volt életem egyik legszebb napja.. A boldogság, a család, az együttlét, a szeretet. Minden megvolt, amire az ember csak vágyhat. Ám az évek elteltek, s a Karácsony ma már csak egy felszínes ünnep, hiszen senki nem boldog. Évek óta szenvedünk, de senki nem volt még elég merész hangot is adni a gondolatainak.

-Jess, jól vagy? Kiabálást hallottam - nyitott be Betty a szobámba.
-Csak egy rossz álom. - ráztam meg a fejem, remélve, hogy el tudom felejteni.

Betty mozdulatlanul állt és kérdő pillantását vetette rám. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy Karácsonyi rémálmom volt? Ugyan! Azt hinné, bolond vagyok. Talán az is vagyok. Talán ez a sok hülyeség az agyamra ment és teljesen megőrültem.

-Jessica? Elbambultál - lépett közelebb.
-Ööö, semmi fontos. Csak valami hülyeség - legyintettem, hátha elhiszi. Nos, tévedtem.
-Ráérek - próbálkozott tovább.
-Én viszont nem, meg kell néznek a This Is Us-t - jelentettem ki, kicsit zaklatottan.
-Akarod mondani, ezt? - emelte fel a háta mögé rejtett kezét.

A szám tátva maradt, meglátva a DVD borítóját. A szívem összeszorult, a pulzusom pedig megemelkedett. A látásom elhomályosult a könnyektől, amik ki akartak törni, de lenyeltem mindet, nem adtam meg nekik ezt az örömöt. Erősnek kell maradnom.

-Speciális kiadás - mondta halkan.
-Rendben - sóhajtottam, majd elmeséltem neki a gyötrő álmomat az elejétől a végéig.

Amikor a történetem végére értem, Betty nem szólt semmit. Egyszerűen magához húzott, és azt hiszem, soha nem ölelt még ilyen szomorúan. Hallottam, ahogyan szipog, éreztem, ahogy remegnek ajkai. Néhány perc elteltével komor tekintettel állt fel, és ment oda a DVD lejátszóhoz. Bekapcsolta, és berakta a filmet, majd magamra hagyott. A film elkezdődött én pedig csak kapkodtam a tekintetem. Boldog fiatalok, megannyi rajongó, visítás, sírás, viccek, boldogság, nevetés, vidámság. A rajongók számlálhatatlan mennyiségben mindenhol, videóklippek, koncertek, segédek, testőrök, tolongás, vásárlás, gyermekkor, család, látogatások. Minden. Ott volt előttem én pedig csak néztem. Nem tudtam feldolgozni mindazt, amit láttam, pedig még korántsem' volt vége. Bár a film befejeződött, utóhatást keltve családi képek villantak fel. Ahogy telt az idő, az öt fiatal fiú idősebbé vált, és egyre több gyerek volt körülöttük. Apró videó bevágások, mígnem előkerült egy kép. Anya és apa. Boldogan, hatalmas mosollyal az arcukon néznek egy apró ultrahang felvételt. Anyu szemei könnyesek voltak, apu pedig hitetlenkedve meredt rá, mégis boldog volt. Majd egyre több kép, ahogyan anyunak növekszik a hasa. Végül pedig az első kép rólam, ahogyan anyám karjai közül pillantok fel apámra és nevetek. Nem volt több kép, sem videóbejátszás. Most már tényleg vége volt, én pedig lesokkolva, összetörve figyeltem az elsötétedett képernyőt. Hiányzik a boldogság.

2.évad 8.rész. - A múlt

Nem szeretnék kisregényt írni ide, csak annyit mondok, hogy köszönöm a 92 (!!) feliratkozót és, nagyon remélem, hogy a csoportban lévő 118 (!!) emberből még feliratkoztok néhányan, hogy itt is elérjük a gyönyörű háromjegyű számot!

Jó olvasást,

~É.M.

(zene)

A tudat, hogy a napló már nincs nálam és, hogy már nem olvashatom, nem fedhetem fel az eddig rejtegetett titkokat, megőrjít. Forgolódom éjszakánkét, tétlenkedek minden nap. Élő halottá váltam.

Anyámat egy hete nem láttam, még csak nem is hallottam. Olyan, mintha eltűnt volna, mintha sosem lett volna valódi, ami történt. Az egyetlen, ami bizonyítja azt, hogy igazi volt, az a bennem maradt üresség és hiányérzet. Egy hatalmas fekete lyuk tátong a mellkasomban, és bármit teszek, nem tűnik el!

A ház üres volt, csend telepedett minden szobára. Csak a nappaliban hallatszódott halk füzet lapozgatás. Behajoltam az ajtón, és megláttam Harry göndör fürtjeit, majd a kezében lévő albumra tévedt a szemem. Hatalmas volt. A borítón gyönyörű betűkkel szerepelt egyetlen egy szó. Emlékek. Elgondolkoztam, milyen emlékekkel lehet tele, hogy ilyen nagy? Talán családi fotók? Esetleg a régi hírnevet megörökítő pillanatok? Olyan furcsa, hisz soha senki nem beszélt nekem erről. Nem ismerem a saját apám múltját. Hiába kerestem rá a neten, semmit nem találtam. Három, körülbelül egy órás videó van fent YouTube-on: Up All Night, Take Me Home és Midnight Memories. A zenéjükön kívül sehol nincs semmi. Sem interjúk, sem cikkek, sem videónaplók, sőt! Még az X-Faktoros videók sem. Semmi. Mintha eltűntek volna, és senki nem ismerné őket. Mintha nem lenne múltjuk, csak jelenjük.

-Harry? - ültem le mellé.

-Jess, hát te? - zavart tekintete szinte perzselt, s kezében tartott albumot szempillantások alatt összecsukta.

-Az mi? - mutattam a kezében tartott tárgyra.

-Semmi - próbálta leplezni idegességét.

-Harry, holnap után leszek húsz éves. Azt hiszem elég volt a titkokból.

-Igazad van, Jess. Talán nem kellet volna mindent eltüntessünk - sütötte le szemeit.

-Ezt hogy érted?

-Tessék - adta át nekem a szóbanforgó albumot.

Végigsimítottam a borítóján, majd egy mély lélegzetvétel után kinyitottam. Az első oldalon egy fénykép volt, alatta egy dátummal, és egy kivágott újságcikkel.

" 2010. július 23. - Megszületett a One Direction! Simon Cowell öt hihetetlenül tehetséges fiúból gyúrt össze egy bandát. Liam Payne, Niall Horan, Louis Tomlinson, Harry Styles és Zayn Malik közös erővel indul az élő közvetítés ideje alatt zajló versenyre. Hajrá fiúk! "

Elképedve néztem magam elé, majd lapoztam. Rengeteg kép volt, mind az X-Faktoros fellépéseket örökítették meg. Hihetetlen, hogy mennyire fiatalok, és aranyosak voltak. Körülbelül öt perc múltával egy fénykép alatt egy újabb újságcikk volt.

" 2010. december 11. - Véget ért a tehetségkutató. A One Direction harmadik helyezést ért el, mégis hatalmasabb a rajongótáboruk, mint az évekkel ezelőtt felfedezett The Wanted-nak. A fiúk most első kislemezükön dolgoznak, aminek elárulták a címét. Figyelem rajongók, hamarosan meghallgathatjátok a What make you beautiful-t! "

Ahogy lapoztam az albumot, rengeteg régi kép tárult elém, több és több cikkel fűszerezve.

" 2011. november 21. - Megjelent az Up All Night! A One Direction sikere egyre csak nő, első albumuk az UAN címet kapta."

" 2012. december 3. - Hihetetlen, hogy röpke két év alatt mekkora sikerre tett szert az öt fiatal énekes! Liam, Niall, Harry, Louis és Zayn felléptek a világ egyik legnagyobb koncert arénájában. A jegyek mindössze néhány perc alatt keltek el. A Madison Square Garden-ben nagyobb buli volt, mint valaha! "

" 2012. - Már csak úgy emlegetik, hogy a One Direction éve. Album, koncertek, turné. Minden, ami egy sikeres karrier kezdetéhez kell"

" 2013. augusztus 20. - Mozivásznon a This Is Us! A One Direction élettörténetét bemutató filmjén számtalan híresség vett részt. A tömeg London legnagyobb mozija előtt nagyobb volt, mint valaha. Ekkora tolongást még nem tapasztalt Anglia! "

" 2020. június 29. - A One Direction visszavonult. Töretlen sikerük volt hét éven keresztül, most mégis úgy döntöttek, hogy befejezik. Niall Horan, Liam Payne, Louis Tomlinson, Harry Styles és Zayn Malik megmagyarázták karrierjük befejeztét. 

-Szeretnénk a család alapításra koncentrálni. Már így néhányunk gyermekkel büszkélkedhet. Szeretnénk nyugodt családi életet élni, és lássuk be, a turnézás nem ezt biztosítja - szólalt meg először Harry.

-Teljesen egyetértek Harryvel. Pont a minap beszélgettünk erről Daniell-el. Elmondtam, hogy mi fog következni, ő pedig könnyes szemekkel hallgatta végig, hogy a gyermekünkről áradoztam, majd sírását visszafolytva közölte velem, hogy ő eddig is mellettem állt, nem számított milyen távol vagyok és, hogy ez után is bármiben számíthatok rá - mesélte szerkesztőségünknek büszkén Liam.

-Liam, szerintem összebeszéltek az asszonyok - viccelte el a komoly interjút Louis.

-Tegyünk pontot a mondat végére. Megöregedtünk, felnőttünk. Ideje feladni az álmokat, amik már teljesültek, és újakat kergetni. Köszönjük az összes rajongónak, akik ilyen hosszú időn keresztül támogattak és szerettek minket! Köszönjük a csodálatos feleségeinknek, akik mindig kiálltak értünk, és a családunknak. Személy szerint, ha anyukám nem lett volna olyan lelkes tíz évvel ezelőtt, én most nem ülnék itt. Örülök, hogy megélhettem ezt a rengeteg dolgot, és hogy ennyi emlékkel gazdagodtam az évek során. Dave, köszönjük az interjút, azt hiszem, ez volt az utolsó. Csak még egy bejelentés. Emberek! Apa leszek! - fejezte be mondandóját Zayn, és hiába kérdeztünk tőle bármit, nem válaszolt. Egyszerűen egy hatalmas mosollyal az arcán felállt és távozott. "

-Miért? - kérdeztem halkan.

-Mert mindenkinek jobb volt így. Nyugodt életünk volt - bíztatott halkan a göndör hajú, negyvenes éveit élő "bácsikám".

-Az apám eltitkolta előlem azt, hogy ki is volt valójában, szerinted ez normális? - hangom eltorzult, könnyeim szabad utat nyertek maguknak.

-Jessica, nyugodj meg. Mindenkinek jobb volt így.

-Látni akarom a This is us-t - nyögtem halkan, majd megtöröltem könnyel borított arcomat.

2.évad. 7.rész. - Pusztító gondolatok

Meghoztam a következő részt! Nos, mint tudjátok (legalábbis remélem) a blog január 25.-én lesz EGY éves.

Elmondhatatlanul örülök a 83 (!!!) feliratkozónak, és az összes megjegyzésnek, amit nyomként hagytok itt magatok után.

Soha nem mertem arra gondolni, hogy valaha lesz ennyi olvasóm, és láss csodákat: megtörtént!

Nos, egy kis felvilágosítás:

*Ezzel a résszel együtt van még négy olvasandó rész és a történet véget ér.

*Ezzel a hónappal együtt van még négy hónap, és a blog egy éves lesz.

*Havonta fogom hozni a következő részeket, hogy a "szülinapon" tegyem közzé a zárórészt és a végleges búcsút.

Jó, olvasást! xx

(zene)

Felébredve nem a fürdőben, hanem a szobámban találtam magam. A puhá ágy besüppedt alattam, párnák vettek körül. A nap fáradtan világított be a szobámba, halvány fényt nyújtva ezzel. A kisszekrényemen lévő lámpa le volt oltva, amit furcsának találtam, mivel én égve hagytam.

Végignéztem magamon. Minden rendben volt, kivéve egy dolgot. A csuklóimon nem voltak sérülések. Semmi nyoma a halálba menekülő kísérletemnek. Egyszerűen eltűntek a vágások. Megnéztem még egyszer, ezúttal közelebbről, de nem. Semmi nem volt ott, kivéve a sértetlen, puha bőrt.

-Csak nem a vágásokat keresed? - hallottam egy halk női hangot.

Körülnéztem a szobámban, s a sminkelőasztalomnál megállt a tekintetem. A tükröt figyelte, háttal állva nekem, ami tele volt fényképekkel. Bettyről, Harryről, apuról; közös, családi fotók és egy, egyetlen egy fénykép róla. Azon a képen 25 éves lehetett, talán. Aranyszőke, hosszú haja lágyan omlott vállára, hibátlan mosolya tündökölt és csillogó tengerkék szemei ragyogtak. Gyönyörű volt, ízléses öltözékkel fűszerezve.

Nem mertem megszólalni. Féltem, ha kiszökik egy hang a torkomon, eltűnik. Nem akartam elveszíteni, újra. Lehet, hogy csak egy álom, de annak gyönyörű. Hiszen annyi év után, annyi szenvedés múltával, itt van. Itt áll előttem és a fotókat nézegeti. 

Megfordult. Azt hiszem, az állam a földet súrolta, mikor megláttam gyönyörű arcát. Félmosolyra húzta ajkait, így még szebb volt. Fakó bőrszíne teljesen tükrözte a jelenlegi helyzetét, bár sosem volt barna bőrű nő. Haja derekáig ért, amit jobb kezével piszkált. 

-Annyira gyönyörű és megsebzett vagy. - szólalt meg újra

-Á-álmodom? - tettem fel a kérdést, de a választól rettegtem.

-Nem. - nevetett fel jóízűen - Mindig itt voltam, de te csak most készültél fel arra, hogy láthass engem. - hangsúlya megkomolyodott.

-Ezt hogy érted? - szememből szabad utat nyert egy könnycsepp.

-Tizenöt éve figyellek. Láttam, ahogyan felnősz, ahogy megerősödsz, ahogy tanácsot kérsz. Mindent. Szerettem volna itt lenni, édesem. - leült mellém, de az ágy nem érzékelte ezt - Semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy mellettet lehessek. - szemeit könnyek lepték el.

-Nem sírj. - próbáltam letörölni az arcát, de nem éreztem azt a kezem alatt.

-Halott vagyok, kicsim. Hiába érsz hozzám, vagy én hozzád. Nem érzékelsz semmit, ahogy én sem. - kezeivel megdörzsölte fakó bőrét, majd mélyen a szemembe nézett - Sajnálom.

Elgondolkoztam a hallottakon. Ez lehetséges egyáltalán? Látom, beszélek hozzá, de nem érzem. Lehet, hogy megbolondultam és csak az elmém játszadozik velem? Nem hinném.. De, ha ez a valóság, akkor miért ilyen kegyetlen a sors?

-Hogyan érezhetlek újra? - hangom sírós volt.

-Majd, rengeteg év múlva, mikor öreg leszel és az unokáid felnőttek te is meg fogsz halni. És akkor majd velem lehetsz. Addig nem. Családot kell alapíts. Látnom kell, ahogyan férjhez mész, majd életet adsz néhány gyermeknek Neked pedig látnod kell, ahogyan azok a gyermekek felnőnek és unokákat szülnek neked. Át kell élned mindazt, amit nekem nem sikerült. Látnod kell, ahogy generációk épülnek fel körülötted. - zokogásban tört ki, ami engem is erre késztetett.

-Szeretlek. - suttogtam összeszorított szemekkel, s amikor újra ráemeltem tekintetem, Ő egyszerűen eltűnt.

Mintha szél fújta volna el, foszlányokban vált láthatatlanná. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik, már nyílt is a szobaajtóm.

-Itt volt. - suttogtam magam elé.

-Tudom. - ölelt át jó erősen.

Képtelen voltam felfogni, hogy mi is történt az utóbbi néhány percben. Egyszerűen magával ragadott a varázs, amit a látványa okozott. Az, hogy beszélhettem vele a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Nem mondom azt, hogy megnyugtatott, hiszen szeretném érezni a védelmező ölelését, a lágy simításait a hajamon, szeretném, ha teljes egészében velem lenne. De erre csak egyetlen egy lehetőség van. Ami... annyira nem is lehetetlen. Talán, ha véget vetek ennek az egésznek boldog lehetnék, vele. Hiszen mit ér az élet anya nélkül? Tudom, hogy van családom, és tudom, hogy szeretnek engem, de meg kell érteniük, hogy nekem szükségem van rá. Tizenöt évet éltem le úgy, hogy minden nap azt kívántam, bárcsak vele lehetnék. Mostmár tudom, hogy lehetséges. Boldog lehetek egy másik világban azzal a nővel, aki miattam halt meg. A bűntudat csak ráadása mindannak, amit érzek. Mar, éget legbelül. Fáj tudni, hogy miattam történt minden, pusztító érzés. De talán, ha én is távozom, egyszerűbb lesz. Lehet, hogy apának, vagy Bettynek nem, de meg kell érteniük azt is, hogy én min mentem keresztül. Újra boldog akarok lenni, anyával.

-Eszedbe se jusson. - szorított erősebben magához.

-Késő. - suttogtam.

-Nem! Jessica, nem lehetsz buta! Gondolkozz egy kicsit felnőtt fejjel. - korholt le lágy hangnemben.

-Hogyan? Hiszen még félig gyerek vagyok. - könnyeim szabad utat törtek maguknak.

-Gondolkozz el azon, hogy hány ember vesz körül téged, akik mind szeretnek. - mondta halkan, majd kisétált a szobámból, magamra hagyva engem és a gondolataimat.

A párnám alá nyúltam, keresve a naplót, de nem volt ott. Megilyedtem, hogy esetleg olyasvalaki kezébe került, akiébe nem lett volna szabad. Felforgattam az egész helységet, de nem találtam. Kutakodtam, kiborítottam mindent a szekrényemből, az ágyam alatt háromszor is megnéztem, de nem volt sehol. Átkutattam az egész házat, de a naplónak nyoma veszett.

-Már nincs rá szükséged. - hallottam a hangját, de Ő nem volt sehol.

2.évad. 6.rész. - Anya!

Wúhúú, 80 feliratkozó! Köszönöm szépen! :) xx

(zene)

Képtelen vagyok abbahagyni az olvasást. Képtelen vagyok bármit is tenni. Élő halottá váltam. Egy megszállottá. Látni akarom őt. Beszélni vele. Tudni, hogy boldog. Tudni, hogy még mindig velem van. Tudni, hogy büszke rám. 

Körülbelül havonta írok neked, édesem. Már azt sem tudom, hogy mit kéne mondatokba öntenem. Már semmit nem tudok. Bizonytalan vagyok a tegnapban, a mában. Bizonytalan vagyok a holnapban. Az életben, a reményben. Magamban. 

Itt vagy. Előttem játszol a babáiddal. Három és fél éves elmúltál, drágám. Alig pár hónap, és én végleg távozon az élők sorából. Négy éves leszel. Egy hónappal a születésnapod után fogok meghalni. Sajnálom, hogy ilyen nyersen kell ezt közölnöm veled, de sürget az idő. Jobban, mint gondolnád.

Ma ismét megtörtént. Megint látomásom volt. Megint fájt. El sem tudod képzelni, hogy mennyi fájdalmat tud nekem okozni. De itt most nem ez a lényeg. Szeretném, ha tudnád, hogy mit látok. Szeretném, ha megértenél engem. És szeretném, ha egy nap megbocsájtanál azért, amiért elhagytalak.

Téged láttalak. A tizennegyedik szülinapodat ünnepelted. Nem szerettél volna nagy felhajtást, ezért csak azok voltak ott, akik számítottak. A családod. Apád régi barátai, Betty és te. A régi One Direction és családjaik. 

A gyertyákat akartad elfújni, amikor a könnyek végigfolytak az arcodon. Betty szótlanul átölelt, te  pedig hangtalanul sírtál. Mind tudták, hogy mi történt. Mind tudták, hogy zaklatott és összetört vagy. Mind tudták, hogy rám gondolsz. 

Láttam mindezt és zokogásban törtem ki. Most is nehezen tartom vissza a könnyeimet, de erős kell maradnom. Ha elgyengülök, mindennek vége. 

Annyira rettegek, Jessica! Félek a haláltól. Nem akarlak egyedül hagyni. Látnom kéne téged felnőni. Látnom kéne, ahogy elballagsz nyolcadikban, ahogy leérettségizel, ahogy családot alapítasz. Játszanom kéne majd az unokáimmal, ahogy veled játszom nap, mint nap. Nem akarom ezt!

A következő néhány sor maszatos lett, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy elhullajtotta könnyeit, ami engem is sírásra késztetett. Alig eszem, alig alszom. Tizenöt éve elment és soha többé nem tér vissza. Ennek nem így kellet volna történnie.

Kérlek, ne haragudj rám, édesem. Hidd el, ha tehetném, örökké veled maradnék. De nem tehetem. Sajnos az élet így döntött az sorsomról. A "feletteseim" ítéletet hoztak. Büntetnek engem. Tudják, hogy mi fáj a legjobban, és ezzel kínoznak. A te elvesztésed minden fizikai fájdalomnál súlyosabb. 

Én távozom helyetted. Neked még élned kell, én pedig már éltem. Igaz, még rengeteg dolgot kellett volna megtennem, de egyik sem olyan fontos, mint te és az életed. 

-Anya, nem értelek. - folyt végig arcomon perzselő könnycseppem.

Nem is tudom, hogyan írjam ezt le. Vagy hogy egyáltalán el kellene-e mondanom.. 

Annyira butaságnak hangzik, de esküszöm, igaz! Megjelent előttem. Nem tudom pontosan, hogy ki, vagy mi volt, de kijelentette tisztán és érthetően: A lányod nem éli meg az ötödik életévét, ha csak nem áldozod fel magad.

Megrémültem. Semmit nem értettem. Természetes döntés volt, hogy odaadom az életem. Melyik anya nem tette volna meg?

-Mi? Az én hibám. Csak az én hibám! Anya, kérlek bocsáss meg! - nem bírtam magamban tartani a hangokat.

Jessica! Jól figyelj rám! Ne hibáztasd magad. Életet adtam neked több, mint három és fél éve. Nem azért, hogy elvegyék tőled időnap előtt, hanem azért, hogy minden egyes percét kiélvezd. Csináld azt, amit szeretsz, légy boldog, bocsájts meg hamar, lépj túl, légy erős. Élj teljes életet!

-Sajnálom, anya. Nem tehetem. Nem így, hogy tudom az igazságot. - suttogtam, majd összecsaptam a naplót.

Arcomról letöröltem patakokban folyó könnyeimet és átfutottam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, a tükör elé álltam és szembe találtam magam egy összetört, megsebzett lánnyal. Arca fehér, meggyötört volt. Sötétbarna, szinte feket haja hanyagul omlott vállára, s hatalmas kék szemei a könnyektől csillogtak.

Azt hiszem, egykor én voltam az a lány. De ma már nem. Ma csak egy átlátszó senki vagyok, aki éli a szürke hétköznapjait félárván.

Előkutattam a borotvapengém, majd ismét letöröltem az arcomat. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy sokkal könnyebb lesz, ha meghalok. Ha újra vele lehetek. Ha újra megölelhetem az Édesanyámat.

Lassan kezdtem el átvágni a csuklóm, fájdalmat egyáltalán nem éreztem, csak megkönnyebbülést.

-Ne tedd ezt, ezt, ezt. - vízhangzott a szoba.

Egy lágy, női hang volt, talán korábban már hallottam.

-Szükségük van rád. Élned kell, kell, kell. - éreztem egy kezet a vállamon.

Gyorsan megfordultam, és hirtelen minden elkezdett velem forogni. Talán halucináltam, talán az agyamra ment a napló, vagy talán.. Talán a valóság volt.

-Anya. - éreztem, ahogy a lábaimból minden erő elszáll és a földre zuhanok - Anya! - leheltem ki utolsó szavamat.

~ Nem haragszom meg, ha véleményt nyilvánítotok. xx

2.évad. 5.rész. - Fontos emlék.

Egyre kevesebb komment érkezik. Ennek biztos meg van az oka, bár engem kicsit elszomorít, hogy a 78 rendszere olvasóból 5 ember hagy nyomot maga után.

Örülnék, ha bővebben kifejetené minden olvasó itt, kommentben a véleményét, hogy érdemes-e folytatnom, vagy töröljem a második évadot és hagyjam lezárva a történetet egy évaddal.

Harry távozása után ismét felnyitottam a naplót, s faltam a sorokat, mondatokat, betűket. Képtelen voltam abbahagyni, hiszen annyit kérdés kavargott a fejemben, s mindre a naplóban volt a válasz.

Már három napja nem írtam semmit, most viszont le kell írnom egy igen fontos emlékemet. Sajnálom, hogy ugrálok az időben, nem áll szándékomban összezavarni téged, sőt, valószínű, hogy semmi értelme leírnom, de ma eszembe jutott és jót nevettem rajta apáddal. Ja, hogy mit akarok leírni? Azt a napot, amikor elmondtam neki, hogy gyermeket várok. Az egészben az volt a furcsa, hogy egy hatalmas vitánk ért véget, azzal, hogy a semmiből kimondtam két apró szót. De ne rohanjunk annyira, kezdjük az elején.

Sosem tudnám elfelejteni azt a napot. Minden egyes pillanatára emlékszem. A vitánk oka az volt, hogy apád megint nagyon késő ért haza. Nem volt ittas állapotban, de teljesen józannak sem lehetett őt mondani. Tisztában volt a cselekedeteivel, mégsem volt biztos az ítélőképessége. Mégis, amikor szemben állt velem, üveges tekintete azonnal kitisztult, és elméjét sem borította tovább a köd, melyet az alkohol okozott. 

Szóról-szóra, pontosan fogom felidézni neked az egész veszekedésünket, hogy értelmet nyerjen, miért is tölt be fontos szerepet mindannyiunk életében.

* -Nem hiszem el, hogy megint éjjel találsz haza, Zayn! Nem folytathatod így! - hangom megemelkedett. Magam sem tudom hogyan, de erős voltam.

-Jesszus asszony. Hagyjál már békén, fáradt vagyok! - lesajnáló hangsúllyal köpte a szavakat.

-Persze. Hát persze, hogy fáradt vagy! Menj, nyugodtan, aludj! Pihenj csak! De ne lepődj meg, ha egyedül ébredsz. - szemeim könnybe lábadtak.

-Mi van? - arca elfehéredett, hangja elhalkult. Meglepődött kijelentésemen. Óvatosan a nappaliban heverő bőröndöm felé mutattam, jelezve, hogy menni készülök. - Nem hagyhatsz el. - bökte ki végül. Valami ott bujkált a hangjában. Talán a rettegés..

-Egyszer már megtettem, emlékszel? Kibírom még egyszer. - emlékeztettem őt Perriere.

-Az egy hatalmas hiba volt részemről. - lesütötte szemeit.

-És honnan tudjam, hogy nem követed el még egyszer? A bizalmammal játszol, amit nehezen szereztél vissza. Miért akarod megint elveszíteni? - könnyeim szabad utat jártak és eláztatták az arcom.

-Miért veszíteném el? 

-Honnan tudjam, hogy mit csinálsz és kivel vagy, amikor hajnalban jössz haza részegen? Elegem van, Zayn! Elmegyek. Én így nem vagyok képes gyermeket nevelni. - utolsó szavaim suttogva ejtettem ki.

-Hogy? - a meglepettség tükröződött arcán.

-Nem tudok kételyek között élni. Elmegyek. - ismételtem meg egyszavas mondatom.

-Nem, nem az. Utána. - értetlen arckifejezése nagyon aranyos volt, de erősnek kellet maradnom.

-Terhes vagyok. - zokogásom utat tört magának, miközben felkaptam a bőröndöm. 

Mozdulatlanul állt és bámult maga elé. Nem tett semmit, csak állt ott, mintha teste kővé dermedt volna. Amikor kattant a zár és nyitottam volna az ajtót odarohant, megragadta a karom és visszarántott magához, hogy ajkait az enyéimre tapassza. Nem ellenkeztem, de nem is viszonoztam csókját.

-Megváltozom. Mintaapa leszek, csak kérlek, ne hagyj el! Mindennél jobban szeretlek, Alex. Mindenre emlékszem. A napra, amikor elhagytál. A napra, mikor búcsúszavaid tőrként döfték át a szívem. Perrie egy nagyon szerencsés lány. - Halkan ejtetted ki a betűket, melyek szavakat alkottak, mégis mindet hallottam. Emlékszem, hogy mennyit szenvedtünk. Emlékszem, hogy amikor készen álltál, én megint elszúrtam. Emlékszem, hogy mennyit küzdöttem. Emlékszem, hogy kezet emeltem rád. Emlékszem, hogy féltél tőlem. Emlékszem, hogy mennyi időbe telt, mire újra az enyémmé váltál. Emlékszem a napra, mikor újra tudtál bízni. Szeretlek és az életem üres nélküled.

-Esküdj! - zokogtam - Esküdj, hogy nem csaltál meg.

-Esküszöm. Mindenre, ami él és mozog. Nem. Csaltalak. Meg. - utolsó szavait tagoltan közölte velem.

Szorosan karjaim közé öleltem, és nem engedtem. Abban a pillanatban Betty lépkedett le a lépcsőn, mögötte Harry érkezett közénk.

-Hát ti? - kérdezte álmos fejjel.

-Gyermeket várunk. - mosolyodtam el.

Azt hiszem apádban csak ekkor tudatosult a gondolat, hogy ő bizony apa lesz. Pánikrohama szórakoztató volt.

-Harry! Te jó Isten! Harry! Vásárolnunk kell. Kék babaholmik, rózsaszín babaholmik. Mi lesz ha ikrek lesznek? Akkor kétszer annyi kell! Mit kell ilyenkor tenni? Harry! Te már átestél ezen! Milyen dolgok kellenek? - körbe-körbe rohangált, miközben a fejét fogta - És ha nem fogja szeretni a kéket? Akkor legyen zöld! De ha lány lesz? Akkor lila. Vagy nem. Babaszoba is kell. Bővítenünk kell a házat! Harry! Gyere már! Istenem, miért nem szóltál hamarabb? - fordult felém - Ki tudja mennyi időm van. Akár melyik pillanatban kipottyanhat belőled a kis Zayn vagy kis Alex, de te most szólsz? Az utolsó pillanatban? Gyerünk, menjünk! Rengeteg dolog kell!

-Zayn! Van még nyolc hónapod. - nevettem el magam.

Hirtelen megállt, mosolya az arcára fagyott. Úgy tűnt, kicsit megnyugodott. Vett egy mély levegőt, majd odalépkedett hozzám, s szorosan megölelt. *

Sok mindent megtudtál most a múltunkról, de a legfontosabb mégis az, hogy apád ezek után tényleg megváltozott. Ma pedig, amikor jót nevettünk az egészen, csak ennyit mondott nekem:

-Lehet, hogy nem vagyok egy mintaapa, de igyekszem. Életem legszebb éveit tudom magam mögött.  Rengeteg hibát vétettem az életben, de mindből tanultam. És a legszebb az egészben az, van egy csodálatos feleségem és egy csodálatos lányom. És így kerek az én történetem.

2.évad 4.rész.- Igaz barátok

Tudom, hogy ritkán hozok részt, de ígérem, már nem kell sokat szenvednetek. :) 

Remélem megérdemlek néhány kommentet!

Jó olvasást, ~É.M. !

Miután láthattam Őt, nem igazán tudtam pihenni éjszaka, így reggel karikás szemekkel és halott arccal ébredtem. Reggel? Inkább hajnalban. Kint még sötét volt, a ház csendes, az utak kihaltak. Megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami pontosan négy óra harminckilenc percet mutatott. 

Hiába forgolódtam az ágyamon, a szemeimből eltűnt az álmosság. Képtelen voltam lehunyni őket több idő erejéig, mint egy pislogás, így az ágyam alatt lévő cipősdobozba rejtett dolgaim alól elővettem anya naplóját. Fellapoztam és olvasni kezdtem.

Az a szülinap megváltoztatta az életünket. Mikor minden elsötétült, egy bosszúvággyal teli hang nevetett fel. Tudtam, hogy Brandon az. Engem akart. Bevitt egy raktárszerű helységbe, míg a többieket rettegésben és kétségek között hagyta. Zokogtam, szemfestékem szétkenődött, de nem érdekelt. Csak egyet akartam. Megtudni, hogy miért teszi ezt. Megpróbálom felidézni a beszélgetésünket, rendben?

-Miért csinálod ezt Brandon? - kérdeztem tőle a raktárban

-Nem tudom. - mondta elhalkulva

-Miért jó ez neked? - tettem fel egy újabb kérdést

-Nem jó, csak..

-Csak?

-Hiányzol! Vissza akarlak kapni!

-Így? Minek kell 100 embert fogva tartani miattam? Nem kéne ezt csináld. Nem fogsz visszakapni. Én már mást szeretek.

-Alex! Hiányzol! Fogd fel! Nem bírom látni, hogy mással vagy. Kellesz! Kellenek a csókjaid, a mosolyod ami miattam keletkezik. Hiányzik az, hogy mellettem legyél nap, mint nap. Minden órában, percben, másodpercben, örökkön - örökké! - mondta majd elkezdett közeledni felém ezzel megpróbálva a lehetetlent

-NEM! - állítottam le - Nem fogsz megcsókolni, nem leszek a tiéd, nem fogsz mellettem lenni. Sajnálom! Nem érdekel, ha engem megölsz, de kérlek, a barátaimat és..és ŐT engedd el. Könyörgöm! - hullajtottam néhány könnycseppet

-Megölni? Bolond vagy? Téged? Soha! Előbb magamat, mint téged. Egyszerűen nem lennék rá képes. Nem. Soha.

-Miért kellet tönkretedd a legjobb barátnőm szülinapját?

-Én... én nem akartam. - hajtotta le a fejét

Nem értettem semmit. Kis idővel később kellet rájönnöm, hogy aki tönkre akarja tenni az életem, az nem más mint egy kétszínű csaló!

-Gyerünk Brandon! Mondd el, hogy miért kell minket itt tarts! - emeletem fel a hangom

-Ne kiabálj! Nem én akartam! Megfenyegettek! Tudod nem mindenki nézi jó szemmel, hogy együtt vagy Zayn Malikkal. Igaz vissza szeretnélek kapni, igaz még szeretlek, és mindent megtennék érted, de én is tudom, hogy ez így nincs rendben!

-Ki? Ki volt az Brandon? Ki? - tört ki belőlem a zokogás

-Én! - hallottam egy ismerős hangot halk léptekkel közeledni felém

Lassan, nagyon lassan megfordultam és amikor megláttam azt az embert, aki tönkre akarja tenni az életem megtorpantam. Tekintetem ráfagyott barna szemeire, amik egyszer - egyszer pislogtak majd megszólaltam.

-Most boldog vagy? Minek jó ez neked? Elköltöztem otthonról, hogy végre jó legyen neked! Ez a hála? Miért nem lehet engem békén hagyni? Miért kellet tönkretenni egy különleges napot? Miért kellet megfenyegetni Brandont? Miért nem hagysz élni?

-Te nem lehetsz együtt azzal a gyerekkel! Nem szeret téged! - mondta

-Ez nem igaz! Nem tudom honnan veszed, de nem is érdekel! Felnőttem! Felfogod? Nem vagyok már kislány! Jogom van élni! Te meg aztán főleg ne szólj bele az életembe! Engedd el a barátaimat! Engedd el a szerelmemet! Engedj el engem!

-Nem foglak! Majd szépen lassan egyesével elmennek, hetente egyszer. Vagy kéthetente egyszer. Amíg a drága Zayn egyedül nem marad. - nevetett ördögien

-Te szemét állat! - ugrottam rá

Nem tehettem mást! Megpróbáltam menteni a menthetőt. Miután Brandon sikeresen elhúzott tőle, a földre rogytam. Könnyeim eláztatták az egész arcom, testem remegett.

-Kislányom. - jött oda hozzám

-Nem vagyok a lányod! Látni sem bírlak! Gyűlöllek! Nem vagy az apám! Soha többé nem akarlak látni! - ordítottam

Sajnálom, hogy ilyen nagyapád van. Sajnálom, hogy még most is azzal a szőke nővel van együtt és azt is sajnálom, hogy nem lehetett tökéletes családod. Sőt! Azt is sajnálom, hogy ma este velük kell vacsoráznod. Apád hiába próbálta kizárni őt az életedből, a törvénnyel még ő sem szállhat szembe.

Első gondolatom e sorok olvasása után az volt, hogy "Mégis honnan tudja, hogy ma a nagypapával kell vacsoráznom?!", de aztán rájöttem, hogy mit is írt az előző oldalakon. Olyan lehetetlennek tűnik, de mégis valós. Talán kicsit félelmetes is..

Ne! Ne is gondolkozz azon, hogy honnan tudom. Kérlek! De, ha már úgyis itt tartunk, talán el kellene mesélnem az első látomásomat. Nem akartam ilyen hamar, de az idő sürget és minden pillanattal egyre kevesebb van belőle.

Téged láttalak. Láttalak, ahogy megkapod a naplót. Ahogy Betty a kezedbe adja. Hangtalan volt az egész, csak láttam, hogy mi történik. Hallani nem hallottam a beszélgetéseteket, de tudom, hogy azt árulta el, hogy rajta kívül senki nem tud ennek a létezéséről. És ez így van rendjén. Nem szeretném, hogy apád szenvedjen. Így is bűntudatom van, hiszen te is szenvedsz, miközben olvasod a soraimat.

Visszatérve a látomásra.. Láttam, ahogyan fellapozod a kis füzetet, ahogy a könnyek áztatják az arcod. És akkor ért véget. Ekkor tértem vissza a való világba, ahol apád riadtan próbált nekem segíteni. Ilyenkor a testemet nem én irányítottam. Csak ordítottam a fájdalomtól összeszorított szemekkel.

Akkor még nem tudtam, hogy mit kell tennem. Akkor még nem tudtam, hogy le kell írnom neked mindazt, ami történt. Ám amikor másodjára ejtett hatalmába a fájdalom rájöttem, hogy írnom kell neked. Kérlek, ne haragudj rám!

-Te már ébren vagy? - nyitott be Harry a szobámba

Gyorsan összecsuktam anyu féltve őrzött titkát és beraktam a párnám alá.

-Ööö, nem tudtam aludni.

-Akkor már ketten vagyunk. Bejöhetek? - mosolyogva bólintottam - Mi jót olvastál?

-É-én, én nem. Én csak..

-Á, értem. - folytotta belém a szót - A napló.

-Mi? - kerekedtek el a szemeim.

-Minden fiatal lány legjobb barátja a naplója. - nevette el magát.

-Ja, i-igen, persze. - vakartam meg a homlokom kínosan.

-Annak idején Bettynek is volt. Amikor összeköltöztünk minden este kiküldött a szobából, hogy hagyjam naplót írni. Amikor befejezte és jól eldugta, visszahívott. Azt hitte, hogy a párna jó rejtekhely, pedig nem az. Egyszer sem olvastam bele, de mindig tudtam, hogy ott van. - mosolyodott el halványan az emlékeit felidézve.

-Hogyan bírtad ki? Mármint.. Ott volt, és bármikor elolvashattad volna.

-Tiszteletben tartottam, és tartom mai napig is a titkait. Bízom benne és szeretem őt. Ezen egy apró füzet teleírva a kusza gondolataival nem változtat.

Néhány percig néma csendben ültünk. Irtó aranyosnak tartom Harryt, nem minden férfi ilyen jólelkű és őszinte. Vajon neki hiányzik anya? Ő érzi azt, amit mindenki ebben a házban? Hogy nem teljes? Hogy valami, ami egykor boldogság volt, ma már gyülemlő bánat?

-Harry. - néztem rá nagy szemekkel.

-Hm?

-Te szoktál Rá gondolni? - kiemeltem a "rá" szócskát. 

Harry azonnal tudta, hogy kire gondolok. Arca eltorzult, szomorúvá vált. Smaragdzöld szemei elsötétültek. Állkapcsa enyhén megfeszült és kezeit ökölbe szorította.

-Tudod, Jess. Ő volt az egyik legjobb barátom. Vele tudtam úgy beszélni, mint senki mással. Segített, ha hibáztam, felállított ha padlón voltam. Ez volt az egyik gyenge pontja. Mindig mindenkin segített, aki nem volt jó lelki állapotban, de ezt nem mindenkitől kapta vissza. Rengetegen megbántották, rengetegen utálták, őt mégsem érdekelte. Erős volt, példa mutató nő és anya. Betty testvéreként szerette, mint ahogyan én is. Amikor Ő elment, Bettyben meghalt valami, én pedig úgy éreztem, hogy a szívem egy részét puszta kézzel kitépik a helyéről. A mai napig minden egyes este azzal a képpel a szemem előtt fekszem le, hogy minden mennyire más lenne, ha itt lenne. De nincs, és bármilyen nehéz is ezt elfogadni, muszáj. 

Szótlanul megöleltem Harryt. Úgy látszik, anyunak voltak igaz barátai.