2.évad. 3.rész - Biztosan

Ajjjj. Igen, tudom.. Majdnem egy hónapja nem volt rész, DE mentségemre szóljon: nyár van. Tehát, borzasztó hosszú kimaradás után itt egy friss és különleges rész. Nem. Nem azért különleges, mert valami istentelen nagy meglepetés van benne.. Ez nekem különleges.. Mert vele írtam.
*hatásszünet* *dobpergés* Hölgyeim és hölgyeim, igen! Itt van Bettiiiiiiiiiiiiiiiii *_*. Na, de olvassatok is. :D
Pusziiiiii. :*

Vacsora után úgy éreztem, képtelen vagyok tovább olvasni anyám naplóját. Bár egyáltalán nem voltam álmos, sőt még csak fáradt sem, a lelkem mégis kimerült. De amint beléptem a szobámba, megpillantottam a párnám alól kilátszó füzet sarkát. Mintha valami megvilágosodott volna bennem, gondolkodás nélkül leültem az ágyamra és ismét fellapoztam anyám írását.

Egy látomás. Igen, tudom. Szerinted ez lehetetlen, rendellenes és ijesztő is, de hidd el, igaz. Sajnos így történt. Sajnos láttam mindazt, ami meg fog történni. Senkinek nem beszélhettem erről, még Bettynek sem. A titok szinte felemésztett, mielőtt eljött volna az időm. De erről még nem beszélhetek többet. Hidd el, idővel minden kiderül.

De, ha már így szóba hoztam Bettyt, talán mesélhetnék neked. Mondjuk, szerintem Ő már elárasztott mindenféle történettel, de az is lehet hogy nem. Lehet, hogy nem akarta, hogy fájjon neked. Vagy neki. Nem tudom. Talán nem is kell tudnom. 

Emlékszem, még anno az egyik szülinapján találkozott Justin Bieber-el. Biztosan ismered, hiszen apád jó barátja. Én sajnos csak háromszor találkoztam vele: Betty szülinapján, apád szülinapján rá három évre, és az esküvőnkön. Na de térjünk vissza arra a bizonyos szülinapra. 

Tudod, kislányom, én életemben csak két férfit szerettem. Az egyikről azt hittem, hogy igazi, ami köztünk volt, a másik pedig akármelyik pillanatban benyithat a szobádba. 

Kijelentésére elmosolyodtam. Anya annyira őszinte. Annyira hihetetlen, hogy most tényleg nincs itt. Tiszta szívből hiányzik...

Apád előtt pár évvel volt egy barátom. Brandon. Kegyetlen volt és nem érdekelte semmi más azon kívül. Azt hiszem tizenkilenc évesen már nem kell felvilágosítást tartanom neked. Betty nénikéd már biztosan beelőzött körülbelül nyolc-kilenc évvel. Gondolom csak nem volt képes apádra hagyni a "beszélgetést". De ha mégis... Sajnálom. Biztos elég kényelmetlen lehetett. Most elképzeltem magam előtt, ahogy magyaráz neked, mutogatva a kezén, fülig elpirulva, dadogva zavarában. Vicces látvány.

Megint elkalandoztam, te jó ég! Ha nem sürgetne az idő részletesen leírnám azt is, hogy mit vacsoráztam tegnap. Térjünk vissza arra a bizonyos szülinapra, jó? Tehát.. Tél volt, december. Betty akkor töltötte a tizenkilencet. Én most visszaemlékezem, mintha az időben utaznánk, így egykorúak vagytok. Jézus! Remélem többet nem ülök le hajnali háromkor írni, nem tesz jót se neked, se nekem.

Nos.. Meglepetést szerveztünk. Egy hatalmas meglepetést. Igen, egy buli volt az. Kibéreltük London egyik legnagyobb szórakozóhelyét, és meghívtunk rengeteg embert. A háromnegyedét nem is ismertem, de apádék igen. A vendéglista az ő kezükre volt bízva, mondván, hogy ők több embert ismernek. Igen, ezzel tényleg nem volt gond. 

A probléma ott kezdődött, amikor minden elhalkult és a lámpák eloltódtak. Mindenki megijedt, de én valahogy mégis tudtam mi következik. Tudtam, hogy ő az, tudtam mit akar.

Nem tévedtem, ott állt szemben velünk. Ördögi nevetése az egész teremben vízhangzott. Senki nem értette mi történt akkor, kivéve az, aki átélte előtte néhány hónappal. Pontosabban négy hónapja. Igen. Betty szülinapja előtt négy teljes hónappal elérte, hogy rettegjek mindentől, ami él és mozog. Sikerült neki. Hogy hogyan? Hosszú történet.. 

Apáddal azon a napon voltunk a hivatalos és csodálatos "első randinkon". Úgy terveztük, a vidámparkban elfelejtünk mindent, ami azelőtt történt és csak a pillanatnak élünk. Hát, majdnem sikerült. Ugyanis, amikor elmentem a mosdóig, nem tértem vissza. Apád hiába várt rám óráknak tűnő perceken keresztül, én nem adtam életjelet magamról. Brandon kegyetlen módon elrabolt és a telefonomat használva átverte apádat. Egy gyors autóút után megérkeztünk egy elhagyatott helyre, ahova bezárt engem. Ott tudtam meg, hogy Ő az. Előtte torz hanggal és maszkkal kommunikált velem. Akkor viszont rájöttem, hogy ki az és, hogy mit akar. Késsel elkezdte felszabni a ruháimat. A közelsége egyszerűen megrémített, nem mertem ellenkezni se. Csak zokogtam és imádkoztam, hogy valaki segítsen. Valaki mentsen meg. És ekkor beszakadt az ajtó, édesapád gondolkodás nélkül rontott neki, de sajnos a tiszta aggodalom és a bátorság nem volt elég. Ugyanis Brandonnál volt valami, ami apádnál nem. A kés, mellyel átszúrta apád bőrét, aki földre zuhant. A többiek lefegyverezték őt, miközben kihívták a mentőket. Mindeközben én kétségbeesetten kapkodtam a fejem apád és Brandon közt. Olyan szinten voltam megrémülve, hogy nem tudtam mit kéne tennem. Brandont elvitték, apád kórházba került. Ott voltam vele, bent a kórtermében, mikor kaptam egy sms-t. "Még nincs vége!-Brandon." Így tartott rettegésben négy egész hónapig.

Egészen addig a bizonyos szülinapig. 

Elolvasva a sorokat, kiszökött egy-két könnycsepp a szememből. Nem tudom felfogni, hogy Ő tényleg átélte ezt. Milyen ember az, aki képes embert rabolni, csak hogy, egyszer.. Ajj, Istenem! Miért neki volt ilyen élete?

Gondolkodásomat egy halk kopogás zavarta meg.

-Gyere. - adtam meg az engedélyt, miközben a naplót a párnám alá rejtettem, hogy még véletlenül se találja meg az, aki bejön ide. - Apa! Megleptél. - mosolyodtam el halványan.

-Kicsim! Mi a baj? - nézett rám aggódva.

-Semmi. - vágtam rá hirtelen.

Rossz volt neki hazudni. Nagyon rossz. Viszont nem árulhattam el anyut. Egy ideig csak bámultam a semmibe, elgondolkodva, hogy mégis hogyan tudnám ezt apuval is átbeszélni. Kíváncsi voltam az ő véleményére is, de valahogy mégsem akartam neki fájdalmat okozni. Így is eleget szenved anya miatt. Hiába próbál minden nap úgy bejönni a szobámba, mintha semmi sem történt volna, tudom, hogy még mindig szereti, és hiányzik neki. Minden este hallom, ahogy Bettyvel beszél és sír. Szörnyű mindezt átélni. Látni azt, hogy anya már nincs itt, nem csak nekem, hanem mindenkinek nagyon rossz. Legfőképp apunak és Bettynek. 

-Biztos jól vagy? Tudod, nekem elmondhatod. - mosolyodott el.

Ez az a kérdés, amire soha nem tudok őszintén felelni.. Éreztem, hogy abban a pillanatban, mindent elmondanék neki, és kiönteném a szívem, de pár másodperc elteltével csak bólintottam, és próbáltam mosolyogni, hátha elhiszi azt, amit nekem eddig nem sikerült. 

-Jess. Kérlek.

-Apa, erről nem beszélhetek.

-Fiú ügy? Mert tudom, hogy ezt általában Bettyvel beszéled meg, de tudod, velem is beszélhetsz. Akármikor, akármiről. Legyen az egy fiú, rossz fodrász, rosszul használt kenceficék, egy letört köröm, vagy akár édesanyád.

Utolsó szava tőrként döfött szívbe. Torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom összeszorult és az arcomon patakban folytak le a könnyeim. Apa szó nélkül ült le mellém az ágyra és szorosan magához ölelt. Mocorgásunk közepette az ágyam egy hatalmas felfordulás lett, a párnám alól pedig a földre zuhant a napló.

-Az mi? - tette fel a lehető legegyértelműbben a kérdést.

-S-semmi. - dadogtam és szinte elejtettem a - már a kezemben tartott - tárgyat.

-Naplót írsz? - mosolyodott el

Hogy mi? Én? Én naplót? Dehogy! Sosem szerettem leírni azt, ami a fejemben kavarog, inkább megtartottam magamnak.

-Ne aggódj, nem fogom elolvasni. Tisztában tartom a titkaidat. - nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd kisétált a szobámból.

Alig tudtam felfogni, hogy majdnem kiderült anya titka apa előtt, mikor Betty rontott be a szobámba. Azt hittem leszid, hogy felelőtlen és figyelmetlen vagyok, de szerencsére nem tette. Helyette szótlanul ült le mellém, majd jó szorosan magához ölelt. Az egyik pillanatban, mintha anyu karjaiban lettem volna, a másikban pedig visszatértem a zord, komor valóságba és Betty vállába fúrtam a fejem, hogy a zokogásom kevésbé legyen hallható.

-Vé-let-len volt. - szipogtam.

-Tudom. Nyugodj meg. - simította végig a hajam.

Mikor megtöröltem a szemem és képes voltam körbenézni a szobámban, a tekintetem megakadt a falon lógó tükrömön. Ott volt. Onnan nézett vissza rám. Tekintete fagyos volt, arca hófehér és érzelemmentes. Csak állt és nézett. Rám. Ahogy kétségbeesve sírok és figyelem őt.

-Anya. - formáltam a szavakat.

Amint kimondtam, Ő eltűnt és ismét a saját tükörképemmel találtam szembe magam. De ott volt. Ő volt. Tudom biztosan.