2.évad. 6.rész. - Anya!

Wúhúú, 80 feliratkozó! Köszönöm szépen! :) xx

(zene)

Képtelen vagyok abbahagyni az olvasást. Képtelen vagyok bármit is tenni. Élő halottá váltam. Egy megszállottá. Látni akarom őt. Beszélni vele. Tudni, hogy boldog. Tudni, hogy még mindig velem van. Tudni, hogy büszke rám. 

Körülbelül havonta írok neked, édesem. Már azt sem tudom, hogy mit kéne mondatokba öntenem. Már semmit nem tudok. Bizonytalan vagyok a tegnapban, a mában. Bizonytalan vagyok a holnapban. Az életben, a reményben. Magamban. 

Itt vagy. Előttem játszol a babáiddal. Három és fél éves elmúltál, drágám. Alig pár hónap, és én végleg távozon az élők sorából. Négy éves leszel. Egy hónappal a születésnapod után fogok meghalni. Sajnálom, hogy ilyen nyersen kell ezt közölnöm veled, de sürget az idő. Jobban, mint gondolnád.

Ma ismét megtörtént. Megint látomásom volt. Megint fájt. El sem tudod képzelni, hogy mennyi fájdalmat tud nekem okozni. De itt most nem ez a lényeg. Szeretném, ha tudnád, hogy mit látok. Szeretném, ha megértenél engem. És szeretném, ha egy nap megbocsájtanál azért, amiért elhagytalak.

Téged láttalak. A tizennegyedik szülinapodat ünnepelted. Nem szerettél volna nagy felhajtást, ezért csak azok voltak ott, akik számítottak. A családod. Apád régi barátai, Betty és te. A régi One Direction és családjaik. 

A gyertyákat akartad elfújni, amikor a könnyek végigfolytak az arcodon. Betty szótlanul átölelt, te  pedig hangtalanul sírtál. Mind tudták, hogy mi történt. Mind tudták, hogy zaklatott és összetört vagy. Mind tudták, hogy rám gondolsz. 

Láttam mindezt és zokogásban törtem ki. Most is nehezen tartom vissza a könnyeimet, de erős kell maradnom. Ha elgyengülök, mindennek vége. 

Annyira rettegek, Jessica! Félek a haláltól. Nem akarlak egyedül hagyni. Látnom kéne téged felnőni. Látnom kéne, ahogy elballagsz nyolcadikban, ahogy leérettségizel, ahogy családot alapítasz. Játszanom kéne majd az unokáimmal, ahogy veled játszom nap, mint nap. Nem akarom ezt!

A következő néhány sor maszatos lett, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy elhullajtotta könnyeit, ami engem is sírásra késztetett. Alig eszem, alig alszom. Tizenöt éve elment és soha többé nem tér vissza. Ennek nem így kellet volna történnie.

Kérlek, ne haragudj rám, édesem. Hidd el, ha tehetném, örökké veled maradnék. De nem tehetem. Sajnos az élet így döntött az sorsomról. A "feletteseim" ítéletet hoztak. Büntetnek engem. Tudják, hogy mi fáj a legjobban, és ezzel kínoznak. A te elvesztésed minden fizikai fájdalomnál súlyosabb. 

Én távozom helyetted. Neked még élned kell, én pedig már éltem. Igaz, még rengeteg dolgot kellett volna megtennem, de egyik sem olyan fontos, mint te és az életed. 

-Anya, nem értelek. - folyt végig arcomon perzselő könnycseppem.

Nem is tudom, hogyan írjam ezt le. Vagy hogy egyáltalán el kellene-e mondanom.. 

Annyira butaságnak hangzik, de esküszöm, igaz! Megjelent előttem. Nem tudom pontosan, hogy ki, vagy mi volt, de kijelentette tisztán és érthetően: A lányod nem éli meg az ötödik életévét, ha csak nem áldozod fel magad.

Megrémültem. Semmit nem értettem. Természetes döntés volt, hogy odaadom az életem. Melyik anya nem tette volna meg?

-Mi? Az én hibám. Csak az én hibám! Anya, kérlek bocsáss meg! - nem bírtam magamban tartani a hangokat.

Jessica! Jól figyelj rám! Ne hibáztasd magad. Életet adtam neked több, mint három és fél éve. Nem azért, hogy elvegyék tőled időnap előtt, hanem azért, hogy minden egyes percét kiélvezd. Csináld azt, amit szeretsz, légy boldog, bocsájts meg hamar, lépj túl, légy erős. Élj teljes életet!

-Sajnálom, anya. Nem tehetem. Nem így, hogy tudom az igazságot. - suttogtam, majd összecsaptam a naplót.

Arcomról letöröltem patakokban folyó könnyeimet és átfutottam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, a tükör elé álltam és szembe találtam magam egy összetört, megsebzett lánnyal. Arca fehér, meggyötört volt. Sötétbarna, szinte feket haja hanyagul omlott vállára, s hatalmas kék szemei a könnyektől csillogtak.

Azt hiszem, egykor én voltam az a lány. De ma már nem. Ma csak egy átlátszó senki vagyok, aki éli a szürke hétköznapjait félárván.

Előkutattam a borotvapengém, majd ismét letöröltem az arcomat. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy sokkal könnyebb lesz, ha meghalok. Ha újra vele lehetek. Ha újra megölelhetem az Édesanyámat.

Lassan kezdtem el átvágni a csuklóm, fájdalmat egyáltalán nem éreztem, csak megkönnyebbülést.

-Ne tedd ezt, ezt, ezt. - vízhangzott a szoba.

Egy lágy, női hang volt, talán korábban már hallottam.

-Szükségük van rád. Élned kell, kell, kell. - éreztem egy kezet a vállamon.

Gyorsan megfordultam, és hirtelen minden elkezdett velem forogni. Talán halucináltam, talán az agyamra ment a napló, vagy talán.. Talán a valóság volt.

-Anya. - éreztem, ahogy a lábaimból minden erő elszáll és a földre zuhanok - Anya! - leheltem ki utolsó szavamat.

~ Nem haragszom meg, ha véleményt nyilvánítotok. xx