2.évad. 7.rész. - Pusztító gondolatok

Meghoztam a következő részt! Nos, mint tudjátok (legalábbis remélem) a blog január 25.-én lesz EGY éves.

Elmondhatatlanul örülök a 83 (!!!) feliratkozónak, és az összes megjegyzésnek, amit nyomként hagytok itt magatok után.

Soha nem mertem arra gondolni, hogy valaha lesz ennyi olvasóm, és láss csodákat: megtörtént!

Nos, egy kis felvilágosítás:

*Ezzel a résszel együtt van még négy olvasandó rész és a történet véget ér.

*Ezzel a hónappal együtt van még négy hónap, és a blog egy éves lesz.

*Havonta fogom hozni a következő részeket, hogy a "szülinapon" tegyem közzé a zárórészt és a végleges búcsút.

Jó, olvasást! xx

(zene)

Felébredve nem a fürdőben, hanem a szobámban találtam magam. A puhá ágy besüppedt alattam, párnák vettek körül. A nap fáradtan világított be a szobámba, halvány fényt nyújtva ezzel. A kisszekrényemen lévő lámpa le volt oltva, amit furcsának találtam, mivel én égve hagytam.

Végignéztem magamon. Minden rendben volt, kivéve egy dolgot. A csuklóimon nem voltak sérülések. Semmi nyoma a halálba menekülő kísérletemnek. Egyszerűen eltűntek a vágások. Megnéztem még egyszer, ezúttal közelebbről, de nem. Semmi nem volt ott, kivéve a sértetlen, puha bőrt.

-Csak nem a vágásokat keresed? - hallottam egy halk női hangot.

Körülnéztem a szobámban, s a sminkelőasztalomnál megállt a tekintetem. A tükröt figyelte, háttal állva nekem, ami tele volt fényképekkel. Bettyről, Harryről, apuról; közös, családi fotók és egy, egyetlen egy fénykép róla. Azon a képen 25 éves lehetett, talán. Aranyszőke, hosszú haja lágyan omlott vállára, hibátlan mosolya tündökölt és csillogó tengerkék szemei ragyogtak. Gyönyörű volt, ízléses öltözékkel fűszerezve.

Nem mertem megszólalni. Féltem, ha kiszökik egy hang a torkomon, eltűnik. Nem akartam elveszíteni, újra. Lehet, hogy csak egy álom, de annak gyönyörű. Hiszen annyi év után, annyi szenvedés múltával, itt van. Itt áll előttem és a fotókat nézegeti. 

Megfordult. Azt hiszem, az állam a földet súrolta, mikor megláttam gyönyörű arcát. Félmosolyra húzta ajkait, így még szebb volt. Fakó bőrszíne teljesen tükrözte a jelenlegi helyzetét, bár sosem volt barna bőrű nő. Haja derekáig ért, amit jobb kezével piszkált. 

-Annyira gyönyörű és megsebzett vagy. - szólalt meg újra

-Á-álmodom? - tettem fel a kérdést, de a választól rettegtem.

-Nem. - nevetett fel jóízűen - Mindig itt voltam, de te csak most készültél fel arra, hogy láthass engem. - hangsúlya megkomolyodott.

-Ezt hogy érted? - szememből szabad utat nyert egy könnycsepp.

-Tizenöt éve figyellek. Láttam, ahogyan felnősz, ahogy megerősödsz, ahogy tanácsot kérsz. Mindent. Szerettem volna itt lenni, édesem. - leült mellém, de az ágy nem érzékelte ezt - Semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy mellettet lehessek. - szemeit könnyek lepték el.

-Nem sírj. - próbáltam letörölni az arcát, de nem éreztem azt a kezem alatt.

-Halott vagyok, kicsim. Hiába érsz hozzám, vagy én hozzád. Nem érzékelsz semmit, ahogy én sem. - kezeivel megdörzsölte fakó bőrét, majd mélyen a szemembe nézett - Sajnálom.

Elgondolkoztam a hallottakon. Ez lehetséges egyáltalán? Látom, beszélek hozzá, de nem érzem. Lehet, hogy megbolondultam és csak az elmém játszadozik velem? Nem hinném.. De, ha ez a valóság, akkor miért ilyen kegyetlen a sors?

-Hogyan érezhetlek újra? - hangom sírós volt.

-Majd, rengeteg év múlva, mikor öreg leszel és az unokáid felnőttek te is meg fogsz halni. És akkor majd velem lehetsz. Addig nem. Családot kell alapíts. Látnom kell, ahogyan férjhez mész, majd életet adsz néhány gyermeknek Neked pedig látnod kell, ahogyan azok a gyermekek felnőnek és unokákat szülnek neked. Át kell élned mindazt, amit nekem nem sikerült. Látnod kell, ahogy generációk épülnek fel körülötted. - zokogásban tört ki, ami engem is erre késztetett.

-Szeretlek. - suttogtam összeszorított szemekkel, s amikor újra ráemeltem tekintetem, Ő egyszerűen eltűnt.

Mintha szél fújta volna el, foszlányokban vált láthatatlanná. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik, már nyílt is a szobaajtóm.

-Itt volt. - suttogtam magam elé.

-Tudom. - ölelt át jó erősen.

Képtelen voltam felfogni, hogy mi is történt az utóbbi néhány percben. Egyszerűen magával ragadott a varázs, amit a látványa okozott. Az, hogy beszélhettem vele a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. Nem mondom azt, hogy megnyugtatott, hiszen szeretném érezni a védelmező ölelését, a lágy simításait a hajamon, szeretném, ha teljes egészében velem lenne. De erre csak egyetlen egy lehetőség van. Ami... annyira nem is lehetetlen. Talán, ha véget vetek ennek az egésznek boldog lehetnék, vele. Hiszen mit ér az élet anya nélkül? Tudom, hogy van családom, és tudom, hogy szeretnek engem, de meg kell érteniük, hogy nekem szükségem van rá. Tizenöt évet éltem le úgy, hogy minden nap azt kívántam, bárcsak vele lehetnék. Mostmár tudom, hogy lehetséges. Boldog lehetek egy másik világban azzal a nővel, aki miattam halt meg. A bűntudat csak ráadása mindannak, amit érzek. Mar, éget legbelül. Fáj tudni, hogy miattam történt minden, pusztító érzés. De talán, ha én is távozom, egyszerűbb lesz. Lehet, hogy apának, vagy Bettynek nem, de meg kell érteniük azt is, hogy én min mentem keresztül. Újra boldog akarok lenni, anyával.

-Eszedbe se jusson. - szorított erősebben magához.

-Késő. - suttogtam.

-Nem! Jessica, nem lehetsz buta! Gondolkozz egy kicsit felnőtt fejjel. - korholt le lágy hangnemben.

-Hogyan? Hiszen még félig gyerek vagyok. - könnyeim szabad utat törtek maguknak.

-Gondolkozz el azon, hogy hány ember vesz körül téged, akik mind szeretnek. - mondta halkan, majd kisétált a szobámból, magamra hagyva engem és a gondolataimat.

A párnám alá nyúltam, keresve a naplót, de nem volt ott. Megilyedtem, hogy esetleg olyasvalaki kezébe került, akiébe nem lett volna szabad. Felforgattam az egész helységet, de nem találtam. Kutakodtam, kiborítottam mindent a szekrényemből, az ágyam alatt háromszor is megnéztem, de nem volt sehol. Átkutattam az egész házat, de a naplónak nyoma veszett.

-Már nincs rá szükséged. - hallottam a hangját, de Ő nem volt sehol.