2.évad. 1.rész. - A napló

Helló, visszatértem! Nem terveztem második évadot, de támadt egy fantörpikus ötletem és meg szeretném valósítani. A CSOPORTBAN kikérdeztelek titeket, hogy szeretnétek-e második évadot és elég egyértelműre sikeredett a válasz.
Figyelem! A második évad teljesen eltér az elsőtől, az emlékekre hagyatkozik! Remélem továbbra is hű olvasóim maradtatok/maradtok és számíthatok a megjegyzésekre.
Amióta befejeződött ez a blog KETTŐ új is megnyitotta kapuit:
~Astray love - KATT! KATT! KATT!
~I fight for your dreams - KATT! KATT! KATT!

Jó olvasást! xx

                            

                         ~É.M.

Jessica Malik

- sok évvel később -

Annyira hiányzik. Négy éves voltam, csak négy! Elment, elhagyott engem. Elhagyta aput, elhagyta Betty nénit. Mindenkit. Soha többé nem láttam Őt, csak az álmaimban. Emlékszem rá. Tisztán emlékszem az arcvonásaira, a gyengéd hangjára, a hullámos, néha vasalt hajára, a nevetésére, a szemeire, az együtt töltött pillanatokra és az utolsó napra.

Mosolyogva fogtam meg apu kezét, hogy biztonságosan menjünk el az autóig. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a motor leállt, mi pedig kiszálltunk az fekete Range Rover-ből. Be sétáltunk az előtérbe.

Karamellás popcornt és jég mentes cola-t kaptam. A kedvenceim, apu jól ismer engem.

-A Jég korszak négyet nézzük meg. - hallottam saját hangomat

Harry bácsi szó nélkül elment a jegy árusig, hogy megvegye a jegyeket. Öt perc sem telt el, már a helyeinken ültünk és vártuk, hogy kezdetét vegye a rajzfilm. 

Imádom ezt a mesét. Annyit lehet rajta nevetni. Sid olyan vicces, hogy mindig mindent elront, de mégis szeretik őt. Ilyenek az igaz barátok: idegesek lesznek, majd belegondolnak, hogy nélküled üres lenne az életük.

A film véget ért, mi pedig el szerettünk volna menni a játszótérre. Apuék jól elbeszélgettek, míg mi Bellával és Edward -dal nevettünk séta közben. Nem mentünk autóval, azt a mozi parkolójában hagytunk, hiszen a park nagyon közel van. 

Néha felnéztem apura, hogy milyen boldog, de nem figyeltem mit mondd Harry bácsinak.

Harry bácsi olyan nekem, mint egy második apuka. Betty néni pedig mintha a második anyukám lenne. Szeretnek engem és vigyáznak rám. Ők a keresztszüleim.

Anya és apa azt mondták nekem, hogy, ha majd ők nem lesznek itt velem, jó kezekben leszek, mert keresztanyuék vigyázni fognak rám. Nem értettem, hogy ezzel mire céloznak, de mosolyogtam olyankor, hisz tudtam, igazat mondanak.

Én csendben sétáltam, néztem a lábam elé. Meg kívántam a fagyit. Meleg volt, nekem pedig hidegre volt szükségem. Bár eddig mindent megkaptam, amire csak vágytam, sosem szerettem kérni. Mindig szégyenlős voltam és sosem akartam elfogadni semmit, amit kapok. Lehet bennem van a hiba, vagy nem is tudom, de én ilyen vagyok.

-Vegyünk jégkrémet. - szólt Bella

Hála Istennek, nem nekem kell kérnem!

-Jess? - szólt Harry bácsi

-Tessék? - mosolyogtam rá

-Te milyet kérsz? Vaníliásat, mint általában?

-Hát.. - haboztam

-Három vaníliás és két csokoládés fagyit kérünk. - hallottam aput

A fagyi elfogyasztása után elmentünk a játszótérre. Bellával hintáztunk és a mászókán lógtunk, mint a majmok. 

Már késő délután lehetett, mikor teljesen kifáradtunk, ám a napnak még korántsem' volt vége. A padon láttam, ahogy apa kétségbeesetten nézi a telefonja képernyőjét, majd sietősen odahívott magához. El kellett menjünk a nagyihoz egészen Bradford-ig. 

Az út csendesen telt, senki nem szólt semmit. Harry bácsi sosem vezetett még ilyen gyorsan. Hamarabb oda értünk, mint gondoltam volna. A nagyi már várt minket. Amint elköszöntünk aputól és Harry bácsitól, már el is mentek. Éreztem, hogy valami nincs rendben. 

Nagymama is szomorúnak látszott, de nem mondott semmit. Lefektetett minket az én szobámba és elment ő is aludni. 

Másnap reggel nem Betty néni, nem Harry bácsi, nem Liam, nem Niall, nem Louis, nem apa, nem Eleanor, nem Danielle és nem is anya jött értünk, hanem anyuék sofőre. Biztos voltam benne, hogy nagy a baj.

-Mikor érünk haza, Robert bácsi? - kérdeztem elhaló hangon

-Megbeszéltük, hogy nem bácsi, emlékszel? - próbált mosolyogni - Amúgy itthon vagyunk.

Szinte meg sem vártam, hogy leparkoljon az autóval, kipattantam és otthagyva mindenkit futottam be a házba. Az egész család és minden családi barátunk a nappaliban volt. Betty néni zokogott, tombolt. Mintha nem is ő lett volna. Apa arcáról potyogtak a könnyek. A többiek maguk elé meredve észre sem vették, hogy sírnak. Nem értettem semmit. Körülnéztem, de sehol sem láttam Őt. Oda szaladtam apuhoz és jó szorosan megöleltem. Mintha éreztem volna, hogy Vele kapcsolatos.

-Hol van anya? - suttogtam. 

Rémült tekintettel néztem az embereket, akik engem figyeltek. Bánatos, vörös szempárok, amik figyelték minden apró mozdulatomat, kivéve Betty nénit. Ő mintha észre sem vett volna. Harry bácsi próbálta lefogni. Össze volt törve, de miért?

Apu összeszorította szemeit, mély levegőt vett és megtörölte az arcát.

-Emlékszel, amikor azt mondtuk neked, hogy, ha mi már nem leszünk veled, te jó kezekbe kerülsz, mert keresztanyuék vigyáznak majd rád? Tudod, amikor a Mennyországba kerülünk és onnan  figyelünk téged. Anyu most a Mennyországban van.

-És mikor jön haza? - hangom elcsuklott

-Ő már nem jön vissza. - megint könnyek folytak végig arcán

-Miért? Nem szeret minket?

-Figyelj kislányom, - próbálta elmagyarázni, mi is történt - Anya m-meghalt. 

Mintha nem is hallottam volna mit mondd. Mintha fel sem fogtam volna, szaladtam a barbie babámért, hogy azzal játsszak, míg anya haza nem ér. Pedig nem így volt. Tisztán értettem édesapám minden egyes szavát. Meghalt. Ismételtem magamban. 

Leültem a nappali közepére Alex nevű barbie-m társaságában, a körben ülő emberek elé és elkezdtem játszani. A helyzet az volt, hogy felfogtam azt, amit apa mondott, de nem akartam elfogadni.

Hetek elteltével sikerült beletörődnöm: Anya elment, és soha többé nem jön vissza. Anya meghalt.

Merengésemet egy halk kopogás zavarta meg. 

-Gyere. - adtam meg az engedélyt

Betty lépett be a szobámba, kezében egy kisebb könyvet tartva. Arca meggyötört volt. Tizenöt éve ilyen. Ritkán mosolyog, ritkán nevet. Nem tette túl magát a történteken. Neki tizenöt hosszú év nem volt elég. 

-Hosszú idő telt el az óta, Jess. Nagyon hosszú idő, de nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék Rá. Nem telik el úgy este, hogy ne hullajtsam könnyeim Miatta. Nagyon szerettem Őt, Jess, de elveszítettem. Vérző szívvel néztem végig, ahogy a lánya felnő és Ő nem láthatja. Nem volt ott az első iskola napodon, az anyák napi előadásokon. Nem halhatta a rengeteg verset, amit neki szavaltál, nem volt ott a ballagásodon. Nem adott tanácsokat fiú ügyekben. Nem mesélhetted el neki, milyen volt az első csókod. Nem láthatta, ahogy a pici, törékeny lányából egy érett, kemény nő lesz. Nekem fáj ez a legjobban, de hidd el, felkészült rá. Tudta mit csinál akkor, amikor el kezdte ezt írni. - mutatott a könyvre

Tehát nem is könyv, hanem napló. Betty letette az ágyamra, majd ismét beszédre nyitotta száját.

-Rám bízta. Azt mondta, ha készen állsz, adjam oda neked. Felnőttél Jess, itt az ideje, hogy elolvasd. Én vagyok az egyetlen ember aki tud ennek a létezéséről és mostmár te is. Vigyázz rá, ne hagyd, hogy más kezébe kerüljön. - befejezte mondatát, majd kilépett a szobából.

Anyu írt egy naplót. Egy naplót csak nekem. Régi volt, borítója kopott. Sokszor használt és könnycseppek nyomaival borított. Betty sokszor elolvasta. 

Kíváncsian vettem kézbe és nyitottam ki. Lapjai megsárgultak, gyönyörű kézírása sértetlen. Könnyes szemekkel lapoztam egyet, s elkezdtem olvasni édesanyám emlékeit.