2.évad 9.rész - Ezeregy emlék

Meghoztam az utolsó előtti részt.

Örülnék a véleményeteknek.

Jó olvasást!

~É.M.

(zene)

Harry csöndben elvonult, én pedig apám dolgozószobálya felé vettem az irányt. Megpróbáltam összeszedni magam, bár nem igazán sikerült. Hogy is gondolhattam azt, hogy mindent tudok apámról? Egy gyerek sem tudhat mindent. Persze én csökönyös és akaratos vagyok, mindig kérdeztem őket, de sosem ilyesmiről! Lehetséges, hogy azért ment szét a banda, mert én megszülettem? Valószínű. De most nem is ez a legnagyobb problémám. Látnom kell a filmet. Látnom kell, hogy milyenek voltak Ők. Milyen volt apa. Biztosan imádta azt az életet. Ahogyan a rajongók körülvették, szerették. 

-Jessica? - nézett rám aggódó szempárral apu.

-Tudom - préseltem ki magamból egy szót.

-Mit? - értetlenkedett.

-Hogy mi történt. Hogy milyen életed volt. 

Nem szólt semmit. Kitágult pupilláival meredt rám, mozdulatlanul. Könnyes szemekkel mentem oda és megálltam előtte. Néhány másodpercig csak bámultuk egymást, majd szorosan megöleltem. Abban a pillanatban nem akartam beszélni. Nem volt szükségem arra, hogy tudjam miért, hogyan és mikor. Ez az ölelés magába foglalt minden eltemetett érzelmet. Szeretetet, fájdalmat, együttérzést, gyászt, boldogságot, örömöt, mindent. Könnyeim szaporábban hullottak, testem is egyre gyengébb lett. Azt hittem, hogy összeesem, amikor.. Amikor megláttam őt. Apám válla fölött pislogtam rá hatalmasakat, míg ő mosolyogva figyelt minket. Odalépett, és megölelt mind a kettőnket. A tudat, hogy nem éreztem anyám ölelését, pedig ott volt szinte felemésztett néhány másodperc alatt. Ordítottam, zokogtam. Kiabáltam neki, miközben apa szorosan ölelt és egy pillanatra sem engedett el. Mire újra tisztán láttam, mivel könnyeim lassan felszáradtak, már nem volt sehol. Keresetem a tekintetemmel, de nem láttam. Ismét eltűnt.

-Jessica, minden rendben? - fürkészte arcomat.
-Nem, apa! Semmi nincs rendben. Nem érted? Itt van, de nem érezhetem. Látom, de már nem beszél hozzám. Egyetlen egy dolog volt az életemben, ami biztos volt számomra, és azt is elvette tőlem. Elvette azt a nyomorult naplót, aztán hetekig nem láttam. Most itt volt. Ott állt, de nem szólt semmit. Mosolyogva mellénk lépett és megölelt minket, de egyikünk sem érezte. Te még csak nem is láttad! Soha nem éreztem magam üresebbnek, mint most. Semmim sincs. Hogy vagy képes megkérdezni, hogy minden rendben van-e? Hogy? - zokogva zuhantam le a kanapéra.

Néhány másodpercig csak nagyokat pislogva figyelt, majd homlokát ráncolva leült mellém.

-Nem értelek.
-Mit nem lehet ezen érteni? Annyira egyszerű! Talán hihetetlen, talán szerinted valótlan, de higgy nekem: igaz!
-Nem, nem lehet igaz. Biztosan képzelődsz - próbált hitegetni.
-Te tényleg nem érted? - ordítottam az arcába, majd felpattantam, s kirohantam a szobából.

Hogy lehet ilyen? Miért nem fogja fel? Miért nem érti meg? Minden tönkrement, ő pedig őrültnek gondol. Igaz, hogy valótlannak tűnik, mégis valós. Olyan komplikált, de mégis egyszerű. Csak hinni kell benne, és minden könnyebb. Legalábbis, azt hiszem. Talán. Vagy még sem? Ahh!

Fölmentem az emeletre és végigdőltem az ágyamon. Erre van szükségem. A pihenésre. Bedugtam a fülesem és ellazultam Nirvana dallamai között. Az álom világa hamar a hatalmába kerített, s mintha minden gondom elfeledtetett volna.

-Anya, anya! - szaladt a középkorú nő felé a csöppnyi gyermek. Barna tincsei szinte lobogtak, mosolya majd' körbeérte teljes fejét. A nő boldogan emelte magasba a kislányt, és nevetve nyomott két hatalmas puszit kipirult arcára. A kicsi hatalmas csillogó szemekkel csodálta édesanyját, aki immáron fölé magaslott, s kézen ragadva bevezette őt a nappaliba. A Karácsonyfa a plafonig ért, csillogó-villogó díszek fedték minden egyes ágát. Tetején egy csillag ragyogott, közepében egy családi fotóval. A fények négy féle színben váltakoztak, miközben egy lágy dallam alakította ki a teljes karácsonyi hangulatot. 
-A Télapó! Itt volt a Télapó! - lelkendezett a kék szemű apróság, majd rávetette magát az ajándékokra. Plüss állatoktól elkezdve Barbie babáig volt ott minden. Lila póni, kék pingvin, zenélő doboz, balerina, Hamupipőke megörökített mása, és egy kis pléd. Rózsaszínű volt, s gyapjúból lett szőve. Puha volt, akár a pihe, mégis meleg, mint a bunda. A kislány fogsorát megmutatva kezdte el simogatni az apró plédecskét, majd nevetve ugrándozott egészen a szülei védelmező öleléséig. Édesapja emelte magasba, miközben a kandalló elé sétáltak, majd leültek elé. Halkan énekelt gyermekének, hangja megnyugtató volt a csöppség számára. Olyannyira, hogy lassan álomba szenderült. 
Ébredése ugyanott történt, a kandalló ellőt. Ám már nem volt kicsi, sőt, gyermeknek sem mondható. Egy fiatal nő állt a fenyőfa mellet, ami puszta és elszáradt volt. Törött díszek lógtak le róla, és elszakadt fénysor volt rátekerve, amin az égős össze voltam zúzva. A szoba sötét és hideg volt, mondhatni rémisztő. Egy idősebb női sikoly hallatszott az emelet felől, majd síri csönd. A rideg helységben megmerevedett lány kezében, egy apró, rózsaszín rongydarab volt, helyenként szakadt. Nem mozdult, nem pislogott, nem lélegzett. Csak állt. Ott állt, mintha kővé dermedt volna. És ez így is történt. A szíve egy kőszikla lett, amit soha senki nem képes lerombolni. Így lett az önfeledten vidám és boldog gyermekből egy megsebzett, kőszívű harcos.

-Nem! - ordítottam fel, s szembesültem a ténnyel, miszerint ez az egész csak egy álom volt. Egy valós álom. Hisz ez megtörtént. A Karácsony, még három éves koromban. Emlékszem tisztán, hisz az volt életem egyik legszebb napja.. A boldogság, a család, az együttlét, a szeretet. Minden megvolt, amire az ember csak vágyhat. Ám az évek elteltek, s a Karácsony ma már csak egy felszínes ünnep, hiszen senki nem boldog. Évek óta szenvedünk, de senki nem volt még elég merész hangot is adni a gondolatainak.

-Jess, jól vagy? Kiabálást hallottam - nyitott be Betty a szobámba.
-Csak egy rossz álom. - ráztam meg a fejem, remélve, hogy el tudom felejteni.

Betty mozdulatlanul állt és kérdő pillantását vetette rám. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy Karácsonyi rémálmom volt? Ugyan! Azt hinné, bolond vagyok. Talán az is vagyok. Talán ez a sok hülyeség az agyamra ment és teljesen megőrültem.

-Jessica? Elbambultál - lépett közelebb.
-Ööö, semmi fontos. Csak valami hülyeség - legyintettem, hátha elhiszi. Nos, tévedtem.
-Ráérek - próbálkozott tovább.
-Én viszont nem, meg kell néznek a This Is Us-t - jelentettem ki, kicsit zaklatottan.
-Akarod mondani, ezt? - emelte fel a háta mögé rejtett kezét.

A szám tátva maradt, meglátva a DVD borítóját. A szívem összeszorult, a pulzusom pedig megemelkedett. A látásom elhomályosult a könnyektől, amik ki akartak törni, de lenyeltem mindet, nem adtam meg nekik ezt az örömöt. Erősnek kell maradnom.

-Speciális kiadás - mondta halkan.
-Rendben - sóhajtottam, majd elmeséltem neki a gyötrő álmomat az elejétől a végéig.

Amikor a történetem végére értem, Betty nem szólt semmit. Egyszerűen magához húzott, és azt hiszem, soha nem ölelt még ilyen szomorúan. Hallottam, ahogyan szipog, éreztem, ahogy remegnek ajkai. Néhány perc elteltével komor tekintettel állt fel, és ment oda a DVD lejátszóhoz. Bekapcsolta, és berakta a filmet, majd magamra hagyott. A film elkezdődött én pedig csak kapkodtam a tekintetem. Boldog fiatalok, megannyi rajongó, visítás, sírás, viccek, boldogság, nevetés, vidámság. A rajongók számlálhatatlan mennyiségben mindenhol, videóklippek, koncertek, segédek, testőrök, tolongás, vásárlás, gyermekkor, család, látogatások. Minden. Ott volt előttem én pedig csak néztem. Nem tudtam feldolgozni mindazt, amit láttam, pedig még korántsem' volt vége. Bár a film befejeződött, utóhatást keltve családi képek villantak fel. Ahogy telt az idő, az öt fiatal fiú idősebbé vált, és egyre több gyerek volt körülöttük. Apró videó bevágások, mígnem előkerült egy kép. Anya és apa. Boldogan, hatalmas mosollyal az arcukon néznek egy apró ultrahang felvételt. Anyu szemei könnyesek voltak, apu pedig hitetlenkedve meredt rá, mégis boldog volt. Majd egyre több kép, ahogyan anyunak növekszik a hasa. Végül pedig az első kép rólam, ahogyan anyám karjai közül pillantok fel apámra és nevetek. Nem volt több kép, sem videóbejátszás. Most már tényleg vége volt, én pedig lesokkolva, összetörve figyeltem az elsötétedett képernyőt. Hiányzik a boldogság.